Kőbánya-Kispest (Budapest) állomásközpont, ahova a legtöbb dél-pesti kék busz, jó néhány vonat, és a hármas metró is befut. Az átalakítás óta (1,5 év?) minden, azaz minimális takarítást is nélkülöző átjáró a hőség legmarkánsabb óráiban is eleven. Az alapzajt túlkiabálandó, a hangszóró süvít az éterbe: "Vágányellenőrzést kérek!"
A bérletpénztárba néhány perce beülő helyettes unottan szolgál ki. Tájékoztatót mellékel a jövő havi trendről: a diákigazolvány számát kell majd bediktálnom. Ezt már a múlt hónapban is mondták, most is adhatom, ha kívánja. De nem, ez még a "régi" szelvény.
Percekkel később elérkezem a rongyos lépcsőhöz, ahol kifordulásra hajlamos térdeimmel a lebotorkálás igen kockázatos. De lám, ha a száz perces hazautat felezném, akkor kénytelen vagyok ilyen veszélyekkel megküzdeni.
Egy férfi ügyetlenkedik mögöttem olyan lármával, hogy muszáj volt hátrafordulnom. Nem volt nála más, csak egy vékony mappa. Kék ing, fehér rövid nadrág, nagy pocak, sete-suta léptek. Hogy tud ekkora zajt csapni? Dünnyögése néhol felerősödik, nehéz volt eldönteni, hogy belső monológba hallgatózom, avagy hozzám beszél. Persze máshoz is szövegelhetett, de akkor az illető egészen biztosan távol volt. Jó távol.
Megelőzött, miközben ámélkodtam figuráján. Őszinte leszek, azt latolgattam, vajha egészséges-e. Ahogy leszerencsétlenkedte magát, célirányosan megszólította a padon várakozó két fiatalt:
- Milyen vonat jön most? - Immáron nem egyedül néztem rá nagyon bambán. - Milyen vonatra várnak? Személy vonat jön, vagy Intercity? Kék, vagy másmilyen színű?
A megrökönyödés nem hagyott alább. Egyre arrogánsabb lett, talán túlzottan átélte szerepkörét. A fiatalok nem igazán találtak szavakat a döbbenetük közt. Elhaladva mellette még mindig kétségeim voltak a pasit illetően. Mérgeszöld lapos dossziéja erősen elütött világos, abszolút jól ápolt ruházatától. Fehér cipő, zokni, rövid nadrág, kék ing.
- Csak azért kérdem, mert a menetrendet el sem tudták olvasni a váróteremben.
Kidülledt a szemem. Hogy ez milyen pimasz! Szinte éreztem ujjaim fintorát. Az a jellegzetes kék ing. Bevezetésekor durva, test-ellenes anyaga nagy felháborodást keltett. Nem izzadnak bele (így a hivatal védekezése), csak alá kell öltözni, mert szúr. (Nyáron ez szupi lehet.) Ám a mintázata kellemes színével valóban egyenruhába öltöztette a buszsofőröket. Ilyen ingje kívülállónak nincs... Egy fekete egyengöncöt takaró biztonsági mellény mellett is elsétáltam. Elismerem, még hosszú a reakció-időm néhány agysokk után, de örülök, hogy épségben vagyok.
BKV-ellenőr! - sikított a bensőm.
Megálltam, visszafordultam. Lecsekkoltam a helyzetet. A köpni-nyelni nem tudó párocskát, akik talán szintén az épelméjűség tünetvesztéseit latolgatták. A magában ácsorgó biztonsági őrt négy méterrel arrébb. S azt a jellegzetes kék inget a méregzöld aktácska mögött.
- Olyan vonat jön, ami itt áll bent - mutat balra a kék monstrumra -, vagy másfajta? - erősködött kitartóan.
A férfi goromba hangja elmorzsolódott a még gyógyulgató fejemben frissen őrölt információk közt. Meleg van, nem kérdés. Csak a kobakomat ráztam. Visszafordultam torony iránt, s szokásom szerint előre mentem. A túlvégen - hogy, s hogy nem - egy másik 'mellényesbe' botlottam. Ő utóbb a vonat első kocsijába masírozott, ámbátor ott is felszállhatott volna. Émelygős hangulatomban a padra tanyáztam, még várni kell. Addig is bámészkodtam. Az ürge még más emberekbe is belekötött, olykor úgy felemelve hangját, hogy hallani véltem a peron másik végében.
Végül megérkezett, amit vártunk. Személy vonat. Kék, hosszanti piros csíkkal az oldalán. Ahogy számítottam. Pedig nem olvastam el a menetrendet. Frissen kifizetett bérletem érvényes rá. No, persze csak diákigazolvánnyal, de az is nálam van, természetesen. Még ha a pénztáros nem is kérte a számát.
Új szelek fújnak. Új világra ébred gyönyörű hazánk.
"Vágányellenőrzést kérek!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése